A szakképzés pár évvel ezelőtti megújulását ma már sikertörténetként emlegetik a döntéshozók, gazdasági szereplők, oktatók és diákok egyaránt. A fordulat sikerében nem kis része volt a szakképzés gyakorlatiasabbá tétele, ennek pedig a két legfontosabb pillére a duális képzés és a projektalapú oktatás. A duális képzésről talán már mindenki hallott – a projektalapú szemléletről viszont méltatlanul kevés szó esik. Éppen ezért beszélgettünk el Hudacsek Lászlónéval, az IKK Innovatív Képzéstámogató Központ Nonprofit Zrt. szakmai igazgatójával és Majorosi Annával, az IKK Svájci–Magyar szakképzési program szakmai vezetőjével.

Tulajdonképpen mi a projektalapú oktatás lényege?

Hudacsek Lászlóné: A szakképzés átalakítása, a gazdasági igényekhez való igazítása jelentős változásokat hozott, mind az oktatás szemléletében, mind módszertanában. A gazdaság folyamatos átalakulása, változása a szakmák rendszerének átalakítását tette elkerülhetetlenné. Az OKJ-t felváltotta a Szakmajegyzék, új szakmák jöttek létre és régi szakmák alakultak át, illetve kerültek ki a szakmák köréből, igazodva a munkaerőpiaci elvárásokhoz. A korábbi rendszert az ismeretalapú szakképzés jellemezte, a gyakorlat és az elmélet két külön dolog volt, legtöbbször távol álltak egymástól, az oktatás pedig szigorú tantárgyi struktúrában zajlott.

Korábban a frontális osztálymunka volt a meghatározó, az órákon az oktató volt a központi, meghatározó szereplő, a diák pedig legtöbbször befogadó, passzív résztvevőként volt jelen. A projektalapú szemlélet elterjedésével ez megváltozott: a diák aktív résztvevőjévé válik a tanulási folyamatnak, az oktató pedig megtervezi az órát és kíséri a diákok előrehaladását. Ennek a fordulatnak az egyik legnagyobb kihívása az oktatók felkészítése volt, hiszen több évtizedes gyakorlatot tört meg és egy teljesen új személetet kellett az oktatóknak magukévá tenniük. A változás központjában pedig a projektszemlélet, illetve maga a projekt állt.

Majorosi Anna: A módszer lényegét könnyen össze lehet foglalni: úgy ötvözni a gyakorlatot és az elméletet, hogy azok egymáshoz kapcsolódjanak, továbbá a diákok valós, az életben is megjelenő problémák megoldásán keresztül tudják párhuzamosan elsajátítani mind a kettőt. Ez egyáltalán nem egy új szemlélet: gyökerei a 19. század végére, a 20. század elejére nyúlnak vissza, az európai oktatásban a ’60-as években fedezték fel újra, elsőként az alternatív oktatási intézményekben. Magyarországon, ahol elég komoly hagyománya van a frontális oktatásnak, az oktatók egy része viszonylag lassan halad az új személet elsajátításával: például a műszaki területeken még most is előfordul néha, hogy az elméletet oktatók a technikumban tanuló diákokat mini-egyetemistákként kezelik: egyetemi jegyzeteiket alapul véve, kevés példával megvilágítva magyarázzák a műszaki folyamatokat, a 16 éves diákoknak pedig nagyon sok esetben nem tudják saját életvilágukhoz kapcsolni az elsajátítandó tananyagot.

Ezért van szükség attitűdváltásra az oktatók körében.

A projektalapú oktatásnak elsősorban a tanulók problémafelvetéséből kell kiindulnia. Legyen valami probléma – ami lehetőleg valamilyen valóságos helyzetből indul ki – amit szeretnének közösen megoldani.

Egy projekt pedig adjon lehetőséget egyéni munkára és csoportmunkára is: ez különösen fontos, hiszen a munkaerőpiacnak olyan emberekre van szükségük, akik jól tudnak csapatban dolgozni. A csoportmunka pedig ne úgy nézzen ki, hogy ülnek egymás mellett a diákok, külön-külön dolgoznak, és erre azt mondjuk, hogy csoport: mindegyikük tegyen hozzá valamit a probléma megoldásához.

Hogy néz ki egy ilyen projekt?

Majorosi Anna: Vegyünk alapul egy konkrét turisztikai projektet: egy városismereti sétát. Ideális esetben egy projektet az összetettség jellemzi, ne csak egy adott területre fókuszáljon. Egy városi séta megtervezésében van egy kis történelem, egy kis logisztika, szervező munka, irodalom, művészet: ez a fajta komplexitás jellemző az egész életünkre. Sok cég foglalkozik azzal, hogy ilyen sétákat szervez, sok-sok éve ugyanazokat a módszereket használják, így vannak már tapasztalatok ezen a téren. A diákoktól azt várjuk el, hogy a projekt során változtassanak valamit a már megszokott módszereken (például a témán, a téma feldolgozásán, a helyszínen, a célcsoporton, a felhasznált eszközökön): nem kell nagy változásnak lennie, de legyen valami, amivel terveznek, amin gondolkodnak. Ha pedig hiányzik a probléma megoldásához szükséges elméleti tudás, akkor közben az oktató elméleti impulzusokat adhat a hiányzó ismeretek elsajátításához.

Ezen a ponton megváltozik a tanterem hierarchiája:

nem az oktató az, aki minden esetben megmondja az egyetlen helyes megoldást, hanem a tanulók döntenek és felelősséget vállalnak a saját döntéseikért. Ez talán az egyik legfontosabb pontja ennek a módszernek, az önállóság és a felelősségvállalás fejlesztése, ami az az élet minden területén, minden munkahelyen kiemelkedően fontos. Ebben a módszertanban az oktató kevésbé áll a középpontban, inkább csak segít a diákoknak a projekt előremozdításában, ez pedig egy olyan attitűdbeli változás, ami sok oktatónak nehézséget okoz. Fontos, hogy engedni kell a diákokat hibázni, mert abból szintén sokat tanulnak. Emellett nem utolsó szempont a kommunikáció – egy projekt során rendkívül sokat fejlődik a tanulók ilyen irányú készsége.

Az értékelés is máshogy zajlik: a tanuló értékelheti önmagát, ami segít neki kifejleszteni egy reális, (reflektív) önértékelési képességet, értékelheti őt oktatója és nem utolsósorban a duális partner is, akiknél egyre több időt töltenek a diákok. Ezért sok projekt egyáltalán nem is az iskola keretein belül, hanem a cégnél történik, utána pedig a tanuló az iskolában bemutathatja, miket csinált a cégnél.

Hudacsek Lászlóné: Mindez nem azt jelenti, hogy csak és kizárólag projektek útján tanulnak a gyerekek, bizonyos esetekben a hagyományos, frontális oktatásra is szükség van.

A cél, hogy az oktatók megtalálják a megfelelő egyensúlyt a két módszertan közt, ami ágazatokként, szakmákként nagyon eltérő lehet.

Egy diák, miután felvették a technikumba, mikor vág bele az első projektjébe?

Majorosi Anna: Akár már az első héten – attól függ, hogy az iskola hogyan jár el. Dönthetnek úgy, hogy már például az első héten leviszik a tanulókat a műhelybe, és azt mondják nekik: itt van ez a probléma, oldjátok meg! Így az oktatók is látják, hogy ki mennyire motivált, ki mit szeretne.

Mióta használják ezt a módszert a magyar oktatásban?

Majorosi Anna: Az alternatív iskolákban már a 60-as évektől megjelent ez a módszer, aztán az általános iskolák is átvették a gondolatiságot, úgynevezett témahetek keretében – például egy héten minden tanórán kellett foglalkozni mondjuk a vízzel vagy a földdel. Ma már a tanév rendjébe beépített témahetek vannak az iskolákban.

Hudacsek Lászlóné: A projektekről elmondható, hogy nagyobb erő- és időbefektetést igényelnek, különösen a felkészülési/előkészítési időszakban. Azt se felejtsük el, hogy nagy motivációs erő a projektvizsgára való felkészítés, felkészülés.

Mi a helyzet a különleges nevelési igényű diákokkal?

Majorosi Anna: Alkalmazkodni kell a kiemelkedően tehetséges vagy autisztikus tünetekkel rendelkező diákokhoz, akik sokkal nehezebben vagy gyakran egyáltalán nem tudnak csoportban dolgozni, illetve azokhoz, akik olyan környezetből érkeznek, ahol a versengés, és nem a kooperáció került előtérbe. Nekik hosszabb ideig tart, hogy örömmel vegyenek részt a projektekben. Egyéni, rájuk szabott feladatokat kapnak, ami aztán az egész csoport hasznára válik. Ha őket belekényszerítenénk egy ilyen helyzetbe, valószínűleg nagyon rossz pozícióba kerülnének: kiközösítenék őket, vagy olyan feladatok jutnának rájuk, amik jelentősen a képességeik alatt vannak.

Hudacsek Lászlóné: A lemorzsolódással veszélyeztetett, tanulási nehézségekkel küzdő fiatalokra is odafigyelünk: elindítottuk a Rugalmas tanulási utak programot, a Dobbantó-programot és a műhelyiskolákat, ahol szintén szerepet kap a projektalapú szemlélet. Az ő esetükben ez a hiányzó kompetenciák fejlesztésének táptalaja, segíti a szocializációjukat és komoly integrációs hatással bír, négy év távlatából pedig nagyon pozitív visszajelzéseket kapunk a kollégáktól.

Vannak olyan szakmák, melyek oktatásában nagyobb szerepet kapnak a projektek, mint másokban?

Hudacsek Lászlóné: Inkább azt lehetne mondani, hogy minden területen más szerepet töltenek be a szakmai projektek. Egy faipari képzésen például nagy múltra tekint vissza a vizsgamunka elkészítése, ami ebből a szempontból szintén egy projekt és mindig a tanulási folyamat része volt

Egy diák folyamatosan veszt rész projektekben amíg technikumba jár?

Majorosi Anna: Nem feltétlenül. Van, amikor több projekt is fut egyszerre és van, amikor egy se. De olyan nincs, hogy a tanulási folyamat során egy projekttel se találkozzon valaki: ez iskola-, tanár-, csoport- (ami egy csoportnál működik, az nem biztos, hogy mindegyiknél fog) és ágazatfüggő. Ez a projektek lényege: iskolára, csoportra vagy egyénre szabottak.

Az oktatóknak hogyan segítenek ennek a szemléletnek az elsajátításában?

Hudacsek Lászlóné: Itt az IKK-nál a harmadik tanévet kezdjük úgy, hogy 14 ágazati munkacsoportban dolgozunk iskolai szakértőkkel. Szakmai napok, workshopok, egyéni tanácsadás formájában támogatjuk a tanárok felkészülését. Nagyon fontos volt a külön ágazatokra való lebontás, hiszen minden ágazatban más és más sajátosságok és igények jelentkeznek. Ezt nem lehet tankönyvekből megtanulni: csak tapasztalatból, az pedig mindig jó eredményekre vezet, ha az oktatók egymástól is tanulnak, látják azokat a módszereket, projekteket, amik másoknál már beváltak.

Majorosi Anna: A Svájci Alap támogatásával létrejött Szakképzési Program Magyarországon program kiemelkedő szerepet tölt be a projektalapú oktatás és vizsgáztatás megújítása terén. A programnak két fő célja van: egyrészt egy módszertani útmutató összeállítása 15 különböző ágazatban, másrészt különféle jó gyakorlatok bemutatása, projektfeladatok kidolgozása és kipróbálása, valamint projektalapú vizsgafeladatok kidolgozása és kipróbálása. Ezen felül pedig a három leghátrányosabb helyzetű hazai régió 16 szakképzési centrumának kiválasztott szakértői két tanulmányúton vehettek részt, hogy megnézzék, hogyan s mint működik a projektoktatás és a vizsgáztatás Svájcban, Európa legsikeresebb szakképzési rendszerében. Így elmondhatjuk, hogy a fejlesztések során gyakorlatilag a centrumoknak és az oktatóknak is projektben kell dolgozniuk.

A diákok hogyan viszonyulnak a projektekhez?

Majorosi Anna: Egy szóval tudnám leírni: szeretik. Nekem személyes tapasztalatom is van erről, hiszen nem is olyan rég még magam is iskolában dolgoztam. A diákok az oktatók által felkínált témák (szakmai, közismereti és a szakmát és a különböző tárgyakat összekötő) közül előzetesen kiválasztották azt, amellyel egy héten keresztül foglalkozni szeretnének. Az elektronikus jelentkezés után összeálltak az évfolyamokon átívelő projektcsoportok, majd a projekthét hétfőjén a csoportok az oktatók vezetésével elkezdték a konkrét projektek megtervezését és a közös munkát. A hét zárásaként pénteken be kellett mutatni az egész iskola előtt, mit csináltak a projektcsoportban. A projekthét végén pedig sok diákunk megkérdezte oktatóitól: nem lehetne, hogy az egész tanév ebből álljon?

Együtt dolgoztak, motiváltak voltak, szabadon mehettek a projektek keretein belül bárhova és a feladatra kellett koncentrálni. Volt olyan csapat, amelyikből többen bent aludtak az iskolában, mert úgy érezték, nem fognak elkészülni az óriási LED-felirattal, amin dolgoztak. Mondtuk nekik, hogy az is rendben van, ha nem készül el, de ők nem voltak hajlandók elfogadni ezt a „kudarcot”: inkább az iskolába rendelték maguknak a pizzát. A tanulókat egy projekthét általában nagyon motiválja, mert érzik azt, hogy van eredménye munkájuknak és ráhatásuk van a folyamatokra miközben megismerik egymást és rengeteg érdekes dolog is történik velük.

Forrás: www.szakmaverzum.hu

Megmutatjuk: ez a megújult szakképzés egyik legfontosabb eleme | Szakmaverzum.hu